világtúlvéghén

Szóval igen. Beléptünk az elutazás hónapjába. Egész pontosan 21 nap van hátra a kilövésig. 

És én még mindig nem fogtam fel igazán, hogy mekkora lépés, és mekkora kaland vár rám. De szerintem ez már csak akkor fog tudatosulni, ha a repülőn ülök, vagy amikor már tényleg megérkeztem, és megismerhetem majd a legújabb életemet.

Tulajdonképpen a félelem átváltott már egyfajta álomszerű izgalomba, ugyanis nem tudom hova tenni az érzéseket. Próbálom kiélvezni még az itthoni dolgokat, ott lenni, ahol tudok, de közben gondolnom kell az elkövetkezendőkre.

Beláthatatlanok az érzelmeim, de egyáltalán nem negatív értelemben.

Szóval innen már csak előre vezet az út, aláírtam a szerződést, elindítottuk a vízumot, megvettem a repjegyet, kezdhetem a csomagolást!

Biztos sok mindenkinek nem tűnik ez nagy lépésnek manapság, hiszen annyira felgyorsult minden és vele együtt mindenki, hogy sokan szívesen és gondolkodás nélkül szállnak fel a gépre, és nyitnak új fejezetet az életükben. És valójában én sem gondolkodtam, mert tudtam, hogy mindig arra vágytam, hogy világot lássak, és nekem most erre van szükségem. Hogy egy egészen más perspektívából lássam saját magamat, az eddigi életemet, és az egész világot. Mert innen nem láttam túl messzire.

Most ez is megváltozni látszik.

De ez elsősorban nem azért változhat meg, mert én Végh Barbi vagyok, hanem azért, mert Végh Barbinak van a legcsodálatosabb családja, mert nélkülük nem tudtam volna elindulni ezen az úton.

Persze ezt mindig is tudtam, hiszen az évek során bebizonyosodott, hogy az ember csak saját magára számíthat igazán, és ha szerencséje van, akkor a családjára. És meg kell mondanom, én hihetetlen szerencsés vagyok.

Mert képzeljétek el, ha nincs a Keresztanyám, talán soha nem is hallottam volna erről a programról, és ha nem mondják azt anyával, hogy kislányom, nézz utána, akkor talán most írnám a szakdogámat, de ezt persze ki tudhatja.

És a szüleim,akik ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy ne menj kislányom, mert veszélyes, vagy nem neked való, azt mondták, megoldjuk. 

És ebbe belefacsarodik a szívem mindig. Mert leírhatatlanul hálás vagyok Nekik! Mármint a keresztanyámnak, a nagymamámnak is! Annak is, hogy így neveltek, és annak is, hogy ilyen jó példával szolgáltak, és olyan jó érzés, hogy én azonkívül, hogy ki vagyok én, ezekből az emberekből tevődök össze. Mindannyiójukból.

És ígérem mindent megteszek azért, hogy sem nekik, sem a fogadó szervezetnek, sem pedig a programnak ne okozzak csalódást, és persze magamnak sem.

Tuti nem lesz könnyű, de hétszentség, hogy menni fog!

És ezt nagyon köszönöm Nektek!

Azért tudok belevágni ebbe a kalandba, mert tudom, hogy várnak majd itthon engem!

Hiszen:

Szóval túl vagyok az első képzési napon. És habár még mindig sok kérdés lebeg a fejem felett, amire nem kaptam még választ, azért pár kirakós megtalálta a helyét.

Például, hogy milyen fontos és hálás feladatot láthatunk majd el a kijelölt országainkban. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi történne akkor, ha véglegesen kiköltöznék, tegyük fel, mondjuk Új-Zélandra.

Vajon, ha megkérdeznék, hogy hova valósi vagyok, megmondanám, vagy sunnyognék, én már ide tartozom?

Vajon olvasnék-e azután is magyar könyveket, vagy azon lennék, hogy tökéletesítsem az ottani nyelvet számomra?

Lenne-e egy idő után akcentusom?

Elfelejtenék-e szavakat a saját anyanyelvemből?

És vajon tanítanám-e magyarul a sajátgyermekemet?

Ezek így leírva, számomra elképzelhetetlennek tűnnek, valószínűleg nem tudnám csak úgy hátrahagyni a nemzeti hovatartozásomat, attól függetlenül, hogy már nem az anyaországban élek.

Mégis, nagyon sok kiutazóval, ez egy idő után megtörténik, mert az elsődleges szempontjuk az, hogy asszimilálódjanak a további túléléshez. És ez vagy tudatos, vagy nem, de ha hagyják, én ennek a megváltoztatásában fogok segíteni.

És nagyon hálás feladatnak tartom, mert ha már egy gyerkőcnek megtaníthatok egy népdalt, vagy egy altatót, és ő majd évek múlva emlékszik rá, és énekli majd a kisfiának, már megérte kimennem.

Ma az egyik előadó anekdotája ez volt :
,, Olyan gyerekekkel foglalkoztam, akik épp, hogy tudtak magyarul, szóval megkérdeztem az egyiktől,  hogy te már akkor kint születtél, ugye? A válasza az volt, nem, nagyjából 3 éves lehettem, amikor ide költöztünk. 
És én csak néztem, hogyan lehet így elfelejteni magyarul."

Persze egy 3 éves kisgyerek nem repteti magasba a magyar nyelv mélységeit, de azért ahhoz, hogy ez ne fejlődjön, és csak szavak maradjanak meg, az szomorúnak tűnik, mert ennek az elhanyagolása a szülőt terheli.

Megtudtam azt is, hogy egyes egyedül leszek kint a program keretein belül, szóval a saját kezemben kell tartanom a feladatokat, amiért szintén hálás lehetek, hiszen a saját elképzeléseim szerint dolgozhatok majd. 
(Azért örültem volna egy biztos bratyinak)

Március 1.-jén már szolgálatba kell állnom, szóval nagyjából másfél hónapom van még arra, hogy felkészüljek, hogy beszerezzem a szükséges iratokat, és felszereléseket, és hogy időt töltsek el azokkal, akik borzasztóan fognak hiányozni abban a 9 hónapban, amíg távol leszek.

És ahogy elnézegetem itt a repülő jegyeket, nagyjából 2 napba fog telni, amíg eljutok a célországomba, dehát, akkor jó az élet, ha zajlik, nem igaz? 

Az enyém nem tudom megáll-e még valaha, de légyszi, néha állítsatok le legalább azért, hogy levegőt vegyek.

Sokan már tudhattok arról, hogy 2020. márciusában, az életem fenekestül felfordul majd.

Mintha a fejem tetejére állnék, ugyanis a lehető legtávolabbi ország egyik új, még talán nem is ismert faja leszek, a Rettenthetetlen Pandalány. És ez a hely nem más, mint

Új-Zéland.

Azért kezdek már neki most a blogolásnak, mert egyelőre, nem sikerült még teljesen feldolgoznom, hogy három hónap múlva, ez lesz az új valóságom.

Hihetetlenül messze.

Már egy ideje bennem van az érzés, hogy szeretnék kicsit kiszakadni az itteni dolgaimból, mert néha úgy tűnik, hogy sehova sem haladok, csak a saját tengelyem körül keringek, hol boldogan, hol pedig kevésbé.

De most végre megint úgy érzem, hogy sikerült bebizonyítanom, hogy amit szeretnék, azt el tudom érni, és végre megint letehetek valamit az asztalra, hogy ide nézz, ezt is megcsináltam. És elsősorban nem nektek, hanem magamnak akarok bizonyítani.

Habár nem számítottam arra, hogy valóban én leszek az az ember, akire szükség lesz ebben a projektben, abban viszont hittem, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell. 

Azért be kell valljam, sok féle gondolat, és érzés cikázik bennem az elmúlt napokban, és ezek nem, hogy csökkennek, de napról napra erősebbek, és intenzívebbek.

Mert hát persze a boldogságom kétségtelen,

                                                                  elégedett vagyok,

                                               büszke                                       lelkes

iZgAtoTt                                                  .

Ugyanakkor félek. 

Mert hát, csessze meg, több ezer kilométerre leszek egy háromszor nagyobb szigeten, mint Magyarország, a Csendes-óceánnal körbevéve, átrepülöm a világot, egyedül, a családomat, barátaimat hátrahagyva, hátrahagyva mindent és mindenkit, talán még az eddigi önmagamat is.

És olyan kultúrába csöppenek, amit eddig nem ismertem, idegen nyelven beszélő, elvileg kedves emberek fognak majd körülvenni, idegen szokások, felfedezetlen területek, ismeretlen élmények tömkelege vár rám, hosszú ideig.

Habár ott van a sok kétség a fülem mögött, hogy mi lesz, hogy lesz, hol leszek, kivel leszek, milyen idő lesz, hogy fogom én ezt megoldani, tudok-e majd ismerkedni, el tudom-e majd végezni a rám bízott feladatot, eleget tudok-e tenni az elvárásoknak, lesz-e időm mindenre, ki fogom-e bírni azt a kilenc hónapot-

és habár ennél még százszor több kérdésem van még, amivel tele van a fejem, abban biztos vagyok, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell.

És én végeláthatatlan kalandvággyal és várakozással vágok neki, életem legjobb, legszebb, és legemlékezetesebb utazásának!

Felkötöm a gatyám!