Szóval igen. Beléptünk az elutazás hónapjába. Egész pontosan 21 nap van hátra a kilövésig. 

És én még mindig nem fogtam fel igazán, hogy mekkora lépés, és mekkora kaland vár rám. De szerintem ez már csak akkor fog tudatosulni, ha a repülőn ülök, vagy amikor már tényleg megérkeztem, és megismerhetem majd a legújabb életemet.

Tulajdonképpen a félelem átváltott már egyfajta álomszerű izgalomba, ugyanis nem tudom hova tenni az érzéseket. Próbálom kiélvezni még az itthoni dolgokat, ott lenni, ahol tudok, de közben gondolnom kell az elkövetkezendőkre.

Beláthatatlanok az érzelmeim, de egyáltalán nem negatív értelemben.

Szóval innen már csak előre vezet az út, aláírtam a szerződést, elindítottuk a vízumot, megvettem a repjegyet, kezdhetem a csomagolást!

Biztos sok mindenkinek nem tűnik ez nagy lépésnek manapság, hiszen annyira felgyorsult minden és vele együtt mindenki, hogy sokan szívesen és gondolkodás nélkül szállnak fel a gépre, és nyitnak új fejezetet az életükben. És valójában én sem gondolkodtam, mert tudtam, hogy mindig arra vágytam, hogy világot lássak, és nekem most erre van szükségem. Hogy egy egészen más perspektívából lássam saját magamat, az eddigi életemet, és az egész világot. Mert innen nem láttam túl messzire.

Most ez is megváltozni látszik.

De ez elsősorban nem azért változhat meg, mert én Végh Barbi vagyok, hanem azért, mert Végh Barbinak van a legcsodálatosabb családja, mert nélkülük nem tudtam volna elindulni ezen az úton.

Persze ezt mindig is tudtam, hiszen az évek során bebizonyosodott, hogy az ember csak saját magára számíthat igazán, és ha szerencséje van, akkor a családjára. És meg kell mondanom, én hihetetlen szerencsés vagyok.

Mert képzeljétek el, ha nincs a Keresztanyám, talán soha nem is hallottam volna erről a programról, és ha nem mondják azt anyával, hogy kislányom, nézz utána, akkor talán most írnám a szakdogámat, de ezt persze ki tudhatja.

És a szüleim,akik ahelyett, hogy azt mondták volna, hogy ne menj kislányom, mert veszélyes, vagy nem neked való, azt mondták, megoldjuk. 

És ebbe belefacsarodik a szívem mindig. Mert leírhatatlanul hálás vagyok Nekik! Mármint a keresztanyámnak, a nagymamámnak is! Annak is, hogy így neveltek, és annak is, hogy ilyen jó példával szolgáltak, és olyan jó érzés, hogy én azonkívül, hogy ki vagyok én, ezekből az emberekből tevődök össze. Mindannyiójukból.

És ígérem mindent megteszek azért, hogy sem nekik, sem a fogadó szervezetnek, sem pedig a programnak ne okozzak csalódást, és persze magamnak sem.

Tuti nem lesz könnyű, de hétszentség, hogy menni fog!

És ezt nagyon köszönöm Nektek!

Azért tudok belevágni ebbe a kalandba, mert tudom, hogy várnak majd itthon engem!

Hiszen: