Szóval túl vagyok az első képzési napon. És habár még mindig sok kérdés lebeg a fejem felett, amire nem kaptam még választ, azért pár kirakós megtalálta a helyét.

Például, hogy milyen fontos és hálás feladatot láthatunk majd el a kijelölt országainkban. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi történne akkor, ha véglegesen kiköltöznék, tegyük fel, mondjuk Új-Zélandra.

Vajon, ha megkérdeznék, hogy hova valósi vagyok, megmondanám, vagy sunnyognék, én már ide tartozom?

Vajon olvasnék-e azután is magyar könyveket, vagy azon lennék, hogy tökéletesítsem az ottani nyelvet számomra?

Lenne-e egy idő után akcentusom?

Elfelejtenék-e szavakat a saját anyanyelvemből?

És vajon tanítanám-e magyarul a sajátgyermekemet?

Ezek így leírva, számomra elképzelhetetlennek tűnnek, valószínűleg nem tudnám csak úgy hátrahagyni a nemzeti hovatartozásomat, attól függetlenül, hogy már nem az anyaországban élek.

Mégis, nagyon sok kiutazóval, ez egy idő után megtörténik, mert az elsődleges szempontjuk az, hogy asszimilálódjanak a további túléléshez. És ez vagy tudatos, vagy nem, de ha hagyják, én ennek a megváltoztatásában fogok segíteni.

És nagyon hálás feladatnak tartom, mert ha már egy gyerkőcnek megtaníthatok egy népdalt, vagy egy altatót, és ő majd évek múlva emlékszik rá, és énekli majd a kisfiának, már megérte kimennem.

Ma az egyik előadó anekdotája ez volt :
,, Olyan gyerekekkel foglalkoztam, akik épp, hogy tudtak magyarul, szóval megkérdeztem az egyiktől,  hogy te már akkor kint születtél, ugye? A válasza az volt, nem, nagyjából 3 éves lehettem, amikor ide költöztünk. 
És én csak néztem, hogyan lehet így elfelejteni magyarul."

Persze egy 3 éves kisgyerek nem repteti magasba a magyar nyelv mélységeit, de azért ahhoz, hogy ez ne fejlődjön, és csak szavak maradjanak meg, az szomorúnak tűnik, mert ennek az elhanyagolása a szülőt terheli.

Megtudtam azt is, hogy egyes egyedül leszek kint a program keretein belül, szóval a saját kezemben kell tartanom a feladatokat, amiért szintén hálás lehetek, hiszen a saját elképzeléseim szerint dolgozhatok majd. 
(Azért örültem volna egy biztos bratyinak)

Március 1.-jén már szolgálatba kell állnom, szóval nagyjából másfél hónapom van még arra, hogy felkészüljek, hogy beszerezzem a szükséges iratokat, és felszereléseket, és hogy időt töltsek el azokkal, akik borzasztóan fognak hiányozni abban a 9 hónapban, amíg távol leszek.

És ahogy elnézegetem itt a repülő jegyeket, nagyjából 2 napba fog telni, amíg eljutok a célországomba, dehát, akkor jó az élet, ha zajlik, nem igaz? 

Az enyém nem tudom megáll-e még valaha, de légyszi, néha állítsatok le legalább azért, hogy levegőt vegyek.