világtúlvéghén

Másfél hét karantén, és egy hét bölcsességfog gyulladás után, ma kimerészkedtem az emberek közé elemózsiát szerezni. Mert fogyóban a készlet. Mondjuk a bevásárlást megcsináltam online, szóval csak fel kellett vennem a cuccot, de ez is elég hosszú menet volt.

Először is azért, mert nem találtam meg a bejáratot a legközelebbi parkolóhoz, úgyhogy keringtem picit, aztán megálltam a legmesszebb, de hát sétálni szerencsére tudok.

Egyébként annyira nem volt forgalom, hogy majdnem áthajtottam a piroson. És tök jó amúgy, hogy most ennyire nincsenek emberek az utcán, mert legalább kevesebb az esélye annak, hogy valakinek baja lesz miattam. És! Még a parkolásomat is kikorrigáltam szinte perfektül. (aztán itthon meg nekihajtottam egy bokornak, mert véletlen nem rükvercbe tettem tolatásnál a kocsit,lejtőn!!!, de ezt hagyjuk) – minden oké.

Én a Countdown-ban szoktam általában vásárolni, mert viszonylag olcsó, és ez van a legközelebb hozzánk. Úgy kb. a Tescohoz hasonló.

Szóval sétálok szépen a bejárathoz, egy bazihosszú sor kígyózott az üzletekkel párhuzamosan, de először bele sem gondoltam, hogy miért, aztán látom ám, hogy ez a bevásárló sorocska. 2 méter távolságot hagyva beálltam én is.

Tök jó volt, mert egy bácsit előre engedtek jóval előttem, aztán a biztiőr bácsi észrevette, és bevitte soron kívül. Olyan kedves.

Már én is majdnem bent voltam a bótba’, amikor kiderült, hogy nekem nem is kellett volna sorban állni, hanem csak odamenni a pulthoz.

Na mindegy.

Amíg vártam, a maszkom alatt jó kis izzadság bajuszom nőtt, és a füleim annyira lefelé konyulva zsibbadtak a gumiszalag alatt, hogy utána kb. még fél óráig eltorzultan álltak.

De sikeres utat tudtam magam mögött, tiszta világvége hangulat van amúgy, és egyben tökre nem. Sokkal szimpibb így minden, hogy nincs tele emberrel, szóval én még elviselem egy darabig ezt az őrületet.

Arról nem is beszélve, hogy az itthon töltött idő is csodálatos. Persze ezt a fogfájást szívesen kihagytam volna, mert pár napig csak krumplipürét és főzeléket ettem magában, meg néha reggelire egy-egy gerezd fokhagymát. De hát na. Túléltem ez is, bár reméljük, nem durran be újra, szorítsatok!

Amúgy nem tudom miért, de itt csináltam először krumplipürét meg borsófőzeléket is egyedül, finom lett, bár nem mintha olyan bonyolult kaják lennének.

Egyébként már annyira természetesnek érzem, hogy itt vagyok itthon, hogy néha fel sem tűnik, hogy itt vagyok. Mármint, hogy itt.

Aztán kinézek az ablakon.

Szóval akár hiszitek, akár nem, már egy teljes hónapja kint vagyok ebben az új valóságszerű életben.

Hát nem hihetetlen?

Nekem nagyon az.

Emlékszem milyen fura volt megérkezni ide Lucáékhoz, felmérni a szegleteket, megismerkedni az új illatokkal, az új szokásokkal.

Amikor hajnalban megérkeztem kiültünk közösen a teraszra, és néztük a szürkült dzsungelt, és akkor még minden idegennek tűnt.

Most meg már otthonnak hívom.

És szerintem ez annyira csodálatos, hogy olyan helyre és olyan emberek közé kerülhettem, akik mellett otthonosan érzem magamat.

És így minden annyival könnyebb!

Persze hiányoznak az otthoni dolgok, meg a kedves kis igazi családom, meg a barátaim, de igazából ez az egyetlen hátoldala az egésznek.

Igazán nem panaszkodhatom.

Jó, a korona vírus itt is kezdi elérni a magaslatokat, a héten már 4-es szintű veszélyeztetettséget hirdetett az elnök asszony nagyon helyesen, így 4 hétig, csak gyalogos távolságba lehet kimenni, és csak szükség esetén bevásárolni, vagy gyógyszertárba.

És jól van ez így igazából.

Nagy erőkkel dolgozom azon, hogy online oktatásba kezdhessek az itteni gyerekeknek magyarból, szóval a mai nap azzal telt, hogy felelevenítettem a mondókás, és gyerekdalos tudásomat.

Amin annyit mosolyogtam és nevettem, hiszen kb. mindenre emlékszem még az oviból, és ami még csodálatosabb, hogy amikor újra olvastam a „Vén dióbél bácsi”-t és az „Egyszer volt egy kemence”-t, egyszerűen megelevenedett előttem az a mondókás füzet, amit az óvónénik csináltak nekünk az oviban. És láttam magam előtt Dióbél bácsit, és Kis Bencét, ahogy kormosan lóg ki a kemencéből.

Imádom az emberi emlékezetet.

Amúgy vicces, ahogy kerülgetjük egymást a járdán az emberekkel, akik sétálnak, vagy futnak inkább, mindenki mosolyogva húzódik minél távolabb.

Múlt hétvégén még kimentünk Tündéékkel a Bethells Beach, Tazmán-tengeréhez, ami lélegzetelállító látványt nyújtott, azokat a képeket láthatjátok most itt.

Azt amúgy sajnálom, hogy ennyi idő kimarad a felfedezésből, végre megkaptam az új autómat, és nem használhatom.

Pedig a vezetésbe is tökre belejöttem, majd arról is írok egy külön bejegyzést.

Szóval én jól vagyok, nagyon jól. Biztonságban, boldogságban, szeretetben.

Hála égnek.

Szóval a héten számításba kellett vennünk, hogy a vírus miatt hazamennénk inkább most, vagy pedig megvárjuk, amíg lecseng ez az egész.

Egy napig meg voltam róla győződve, hogy nekem a napokban tuti meg kell ezt lépni, ami így a világ másik feléről sem nem egyszerű, sem nem gyors, és nem is olcsó. Sőt, nem is biztonságos.

Sokan hazamentek az ösztöndíjasok közül.

Néhányan maradtunk.

Bár már egészen elképzeltem milyen lesz majd otthon. Abban hasonlított volna a kinti léthez, hogy nem találkozhatok a családommal és a barátaimmal, szóval ezért kár lett volna hazamenni.

A vírus egyébként itt is terjed, de az a pánik, ami otthon uralkodik, az itt egyáltalán nem tapasztalható.

Persze, az emberek itt is kicsit többet vásárolnak, és hétfőn délben is viszonylag sokan vannak, de nem fosztják ki a húsos pultot pölö.

Ma megnéztük az elnök asszony sajtóközleményét a hírekben, és arra kérte az időseket, és a légúti betegséggel rendelkezőket, hogy ha csak lehet, ne menjenek emberek közé.

Szóval így teszek én is.

A héten már amúgy is elkezdtem ezt az életmódot, itthonról dolgozom, egyszer mentem boltba, és csak sétálni merészkedtem ki. Egyedül. Itt nem nehéz elkerülni az embereket.

Igazából az a bosszantó ebben az egészben, hogy senki nem tudhatja, hogy átment-e már rajta a vírus, vagy nem. Pl. én összeszedhettem-e, amikor jöttem? Vagy még várat magára és ledönt majd a lábamról? Nem tudni.

De itt nem félek.

Itt is elkaphatom, ez nem egy csodaország, de így és itt vagyok a legjobban védve mindettől.

Legutóbb ismét megtettem kb. 11km-t hegynek, völgynek felfelé, lefelé, mindenhogy. Mindig kurvára elfáradok, mire felérek valaminek a tetejére, de eddig még soha nem csalódtam, és minden alkalommal megéri elindulni valamerre.

Most Titirangi beach-re sétáltam át, aztán vissza.

Egyébként meg légzés-technikákat gyakorolok, hogy csökkentsem az asthma-s tüneteimet, meg amúgy is itt volt az ideje, hogy 25 éves koromra megtanuljak orron át lélegezni.

Próbáljátok meg ti is kihasználni a plusz időt, a kényszerre tekintsetek más perspektívából.

Nem fogom én is leírni mi mindenre lehet felhasználni, mert mindenki ezt csinálja, a lényeg, hogy vegyél egy kis plusz levegőt.

Akkor is, ha úgy érzed, most sincs semmire elég időd.

Bármi is lesz, ha követjük az utasításokat, ha felhasználjuk a kapcsolatainkat, kitartunk, akkor lassan vége lesz ennek is.

És decemberben a terv szerint már én is otthon lehetek, és nem kell majd egyedül haza taxiznom a saját karanténomba!

Ui.: Valamelyik nap meg rám szállt egy pillangó! Na ezek azok a pillanatok!

Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ez a bejegyzés többnyire fellengzős lesz, érzelmes és talán bosszantó is.

Szóval ma megnéztem a Moanat, elsősorban azért, mert Lucáék kocsijában hallgattuk a zenéit, valamint azért is, mert valamilyen szinten köthető Új-Zélandhoz, mint hogy itt is polinéz őslakosok voltak, mint amilyen a filmben szereplő törzs is. Na mindegy.

Tehát arról szól, hogy van egy törzsbéli kislány, aki úgy nő fel, hogy egész életében arra vágyott, hogy felfedezze a tengert, és ami még fontosabb azt, ami a számukra ismert helyeken túl van.

A szülei féltik a vad tengertől nyilván, de Moana hajthatatlan, ezért nekivág az útnak, hogy megmentse a haldokló szigetüket, hogy a törzs újra merjen a szigettel együtt élni.

Vagyis egy jobb jövő reményében.

A lényeg az, hogy úgy éreztem, hogy ez akár rólam is szólhatna. És ez nyilván tök önközpontú, mert baromi sokan vannak, akik nekivágnak a nagyvilágnak és óriási dolgokat érnek el, anélkül, hogy közhírré tennék.

De mégis, olyan jó volt úgy nézni az egészet, hogy ez nekem, ez rólam szól.

És azok a szereplők, gondolatok, akik/amik benne vannak a mesében, azok itt vannak velem is és végig kísérik a saját kis kalandomat.

Szóval Moana elindul a jól megszokott kis szigetükről, a biztonságból a félelmetes, ismeretlen tengeren, és folyton azt hajtogatja, hogy ő Moana, a Motunui sziget törzsfőnökének a lánya, és habár halad előre, egyedül nem menne neki, mert ilyet, még soha sem csinált.

De a tenger őt választotta ki, ezért csak annyit tud, hogy mennie kell. És a víz ereje vele van, aki sodorja előre, kihúzza a mélyből.

És mivel se vitorlázni, se harcolni nem tud, nem érti miért lett ő a kiválasztott. És ezt folyamatos bizonytalanságként kering benne, de ő nem adja fel.

I wish I could be the perfect daughter
But I come back to the water, no matter how hard I try

Én Barbi vagyok, a Végh törzs tagja, és itt vagyok, hogy felfedezzem a világ másik felét, igaz, nem azért, hogy megmentsem a saját szigetünket (bár a jelenlegi otthoni helyzetre tekintettel akár ezért is itt lehetnék), de azért, hogy önmagamnak bizonyítsak, hogy megtaláljam a helyemet, hogy biztos legyek abban, hogy ki vagyok én.

És itt van velem nagyon sok Maui, akik megtanítanak az itteni dolgokra, megtanítanak vezetni, felajánlják a segítségüket, oda tartják nekem a vállukat, és új barátokra tehetek szert.

Miközben otthonról a ráják vezetik utamat, és kísérnek majd haza is, és örülnek majd, ha elvégeztem a dolgomat, és megérkeztem oda, ahova kell!

 Hiszen Moana is megtalálta azt, ami miatt átszelte a tengert, és hazatérhetett oda, ahova való.

There comes a day
When you're gonna look around
And realize happiness is
Where you are

Ez a hétvége, már igazi nyüzsi volt és csupa izgalom, hiszen elkezdtem megismerkedni, a magyar közösség apraja nagyjával.

Szombaton a Magyar Játszóházban voltunk, a gyerekek farsang alkalmából jelmezt húztak, lehetőség volt házi készítésű gyurmával gyurmázni, festeni, színezni, és voltak körjátékok is.

A legközelebbi alkalomra már én is fogok készülni valami jó kis programmal remélhetőleg.

A mai nap pedig, a Magyar Klub napon vettem részt. Igazán sok ember eljött, és annyira jó volt látni, hogy egy ekkora országban, tizenhétezer kilométerrel arrébb is össze tudnak tartani az emberek. És valamilyen szinten otthon érezheti magát az ember.

Mert az anyanyelvén szólnak hozzá.

Mert hall egy ismerős dallamot.

Mert érzi a káposztás tészta illatát.

És ez nagyon jó.

Ahhoz képest, hogy évekkel ezelőtt, mennyire visszahúzódó voltam, most ezt mintha teljesen felülírtam volna magamban, és a kis tejespitémmel a kezemben, odamentem az emberekhez megkínáltam őket, és bemutatkoztam.

De, hogy ehhez nekem hány évet kellett gyötrődnöm, azt nem tudnám megmondani, és hány évet kellett az anyukámnak rajtam. Mert valakinek ezt tényleg tanulni kell.

Azt mondjuk, nem mondom, hogy nem megy el a hangom miközben kb. 50 embernek be kell mutatkoznom meglepetésszerűen, de na, van mit tanulni.

Viszont annyira jó érzés volt ilyen közvetlennek lenni, mert százszor többet kaptam vissza, és az egész alkalmon csak mosolyogni tudtam. Mert mindenki nagyon nagy szívvel fogadott, és itt nem fogok elveszni úgy érzem.

 Viszont az igazán nagy izgalom csak hazafelé történt, hiszen megkaptam az első kölcsön autómat, amivel nagy segítséggel sikerült hazajönnöm. Tünde, az új itteni nővérem eljött velem egy próbakörre a jobb kormányos autóval, és hazafelé pedig végig előttem jött, hogy én hazataláljak.

Szóval nagyon hálás vagyok minden kedves szóért, kedvességért, segítségért, mert máris nagyon jó lenne csak hazaugrani és megölelgetni az anyukámat.

Ui.: Az autó, és én is jól vagyunk.