Szégyengyalázat ismét, hogy mennyire elhanyagolom az otthoniakat, hogy alig jelentkezem, hogy szinte csak füstjeleket küldözgetek, de mire hazaérnek, épp, hogy csak látszódnak.

Sajnálom.

Na de mit tehet az ember, ha pörögnek a napok, van munka, és még jól is érzi magát közben?

Na ez az!

Semmit, és jól is van ez így!

Szóval itt Új-Zélandon most már úgy állnak a dolgok, hogy vissza lehetett állítani a korlátozásokat oda, ahonnan elindultunk nagyjából, ami azt jelenti, hogy a programok gőzerővel elstartoltak.

Aminek én nagyon örülök, hiszen végre a „csatamezőre” állhattam, és teljes lényemmel dolgozhatok, és segíthetek.

Július hónap elején, az első éles bevetésem is megtörtént, ami a Magyar Játszóház keretein belül, a kölyökklub első hivatalos alkalmának megtartása köré összpontosult,  ahol csapatépítő játékokkal készültem, és az online vett mondókákat végre szemtől szembe is gyakorolhattam a kisebbekkel.

Hát baromira jól éreztem magamat!

Igazából így, mint „főnök”, szerintem soha nem tevékenykedtem még, nem fogtam össze ennyi gyereket egyszerre, de minden percét megérte az a nap! Volt olyan 8 éves fiú, aki úgy köszönt el tőlem, hogy a legjobbak a velem játszott játékok voltak!

Hát mi ez, ha nem atom cuki?!

Aztán, egy hete vasárnap pedig Magyar Klubnap volt, ahol pedig lufifigurákat készítettem megállás nélkül!

Szó szerint!

Konkrétan beálltam fél háromkor a kézműves asztal mögé, és amíg el nem fogyott a száz lufi, addig el sem mozdultam onnan, csak amikor rongyért mentem, hogy letöröljem a lisztet az asztalról!

De az is annyi energiát adott, hogy már csak az autóban éreztem azt, hogy úristen mindjárt meghalok, annyira fáradt vagyok.

A gyerekek megállás nélkül jöttek, kértek, mondták a magukét, és annyira, de annyira király volt, és annyira jó érzés, hogy örömet szereztem nekik, és hogy haverkodnak velem, hogy csak boldog vagyok, és kész!

Közben a pihenőnapjaimon vigyáztam néha Marcira az utóbbi két hétben, vele meg olyan jó valóságos Minecraftot játszani, hogy megzabálom. Kimentünk a játszóra, és ott is dinnyéket ültettünk, meg futóversenyeztünk is, és a legjobb, hogy a végén azt mondta, hogy „Ez jó verseny volt!” Pedig majdnem kiköptem a tüdőmet a végére, elhiheted.

(Ez itt lisztmentes banánkenyér, isteni)

Nagyon tanulságos, és felemelő dolgok történnek velem, tényleg úgy érzem, hogy minden nap tanulok valami újat, és nagyon jó hatással van rám a kinti lét. Mind az elmémre, a gondolataimra, a testemre!

Azt mondjuk még nem találtam ki, hogy mi legyek otthon, ha hazamentem, de hátha a maradék 5 hónapban, még ezt is sikerül kisilabizálni magamban!

Midenesetre, ha nem tűnt volna fel, életem legjobb döntését élem éppen!

Kedden elutazunk Lucáékkal Coromandell-re nyaralni picit, amit nagyon nagyon várok, mert iszonyú mozgalmas lesz, és nagyon izgalmas, és talán picit pihentető is!

Jövök majd képekkel!

Legalábbis remélem!