világtúlvéghén

Szóval egész pontosan egy hete, hogy Új-Zéland bővült egy magyar Panda-lánnyal.

Velem.

Meg kell hagyni, az idő múlásával azért egyre jobban érzem azt, hogy jó helyre kerültem. Még nem meséltem nektek, de egy nagyon kedves, fiatal magyar anyukánál lakom, akinek van egy kislánya, Mira, 3 éves, és igazán jól egymásra találtunk.

Luca végtelenül jószívű, és segítőkész mindenben, nagy mázlim van vele, mert egyedül, azért elég elveszett lennék itt az új világban.

És ő nagyon megkönnyíti nekem a beilleszkedést és a túlélést is.

Ellát jó tanácsokkal, szól, ha megy be a városba, elküldi a helyi oldalakat, programokat, megmutatja mit, hogy csináljak, mi a legjobb hely, mi a kevésbé.

A minap például ajánlott egy igazán pompás kis túra útvonalat, amit még aznap le is sétáltam.

Első kicsit hosszabb utam tehát a Pipeline track, és az Exhibition Drive 10 km-es összesítése volt, azon a hegyvonulaton, ahol egyébként mi is lakunk.

Tulajdonképpen, még mindig csak csodálni tudom a gazdag, dzsungelszerű növényvilágot, és mindig arra számítok, hogy majd felbukkan egy majom az egyik fatörzsébe kapaszkodva, de ilyemről szó sincsen.

A madarak viszont gyakran röppennek el felettem, és a kabócák megállás nélkül lökik a ciripet.

De ezekkel együtt is, olyan érzése van az embernek, mintha teljes csend borítaná az egész hegyet.

Lenyűgöző.

A séta alatt, nagyjából 10 emberrel futottam össze, akik mindannyian felvették velem a szemkontaktust, és a legtöbben köszöntek, de akik nem is, a szemembe mosolyogtak.

Miután legyalogoltam a 10 km-es útvonalat, még lesétáltam Titirangiba, hogy hazajöhessek busszal, de mivel ez volt az első alkalom, hogy a közelünkben lévő buszmegállóban kellett volna leszállnom, nyilván eltévesztettem. De még a buszsofőr néni sem tudta megmondani, hol ugorjak le, úgyhogy csak miután elsuhantunk a házunk feljárója előtt, akkor nyomtam meg a gombot, de akkor már késő volt. Úgyhogy ezeknek köszönhetően, megtoldottam még 2 kilométerrel, az amúgy is kicsit fenék feszítő túrámat.

De nagyon élveztem.

Egyébként a buszokkal eddig nem jöttem ki túl jól. Tegnap például be szerettem volna menni a legközelebbi városközpontba, és a busz érkezése előtt tizenöt perccel, már a megállóban álltam. És amikor jött egy busz, az szemrebbenés nélkül elhajtott mellettem. Egy darabig még hitegettem magamat azzal, hogy biztosan visszafordul valahol, de nem így történt.

Mint kiderült, intenem kellett volna a buszos bácsinak, hogy fel is vegyen, nem volt elég, hogy ott álltam, rendíthetetlenül a buszmegállóban.

A mai nap, már láttam is, hogy ki van írva a táblára is, hogy jelezzek, ha tényleg, de tényleg fel akarok szállni arra a buszra, amire várok.

De hát ki más tanulná meg, ha nem én?!

Hivatalosan is elkezdődött a Kőrösi Csoma Sándor program munkafázisa, szóval én is elkezdtem dolgozni, a kiadott feladatokon.

Ugye írtam már korábban a program céljáról, de tulajdonképpen minden országban más és más feladatai vannak az ösztöndíjasoknak, hiszen minden közösségnek egyedi igényei vannak.

Mi lesz az én feladatom ezalatt a 9 hónap alatt?

Az első és legfontosabb kihívás az lesz, hogy meg kell szerveznünk két tábort az itteni magyar közösség önkénteseivel és vezetőivel, ami nagyon izgalmas feladatnak tűnik máris, és ami még jobb, le is kell vezényelni.

A mai nap már el is kezdtem vázlatosan felépíteni, hogy milyen programok legyenek az áprilisi táborunkban, ami egyébként a „hungarikumok” téma köré vonódik majd.

De persze ez még nagyon a kezdet, hiszen minden programot részletesen ki kell dolgozni, a szülőkkel felvenni a kapcsolatot, jelentkezéseket kezelni kell, a materiális dolgokat be kell szerezni, satöbbi.

A másik feladatom, hogy az Aucklandi Magyar Klub havi közösségi napjának lebonyolításában részt vegyek. A magyar ünnepeket, ezeken az alkalmakon közösen megünnepeljük, vagy megemlékezünk.

Ha minden jól megy, sikerül a vezetőségnek beindítani a Magyar Iskolát is, szóval még az is lehet, hogy foglalkozásokat, vagy esetleg magyar órát fogok tartani.

Most, hogy vannak már feladataim, eléggé be vagyok zsongva, sokat pörög az agyam, felszabadultabb vagyok, és úgy érzem, még nagyon sok izgalmas dolgot sikerül megalkotnunk ezalatt az idő alatt.

Szerdán lesz a vezetőséggel egy meeting, ahol fel kell vázolnom az éves tervet, és be kell mutatkoznom ki vagyok, és mit is tudok én.

Izgi.

Egyébként hihetetlen nyugodt vagyok itt.

Reggelente a teraszon madár csicsergés közepette reggelizem.

(Mondjuk már reggel 6-kor felébredek a jetleóag miatt valószínűleg)

-->és emiatt, már este 8-kor be tudnám vágni a szunyát./

De miután dolgoztam a teraszomon, szinte a dzsungelben

Utána lemegyek a tengerpartra.

És olvasok.

Legalábbis ma így volt.

De holnap is így lesz.

​

A mai nap egy kis munka után elbandukoltam a közelünkben lévő Laingholm Beach-re. Amihez egyébként nagyjából 30 perc lesétálni, főleg, ha meg-megáll az ember csodálni egy picit a környezetet. Mert igazából nem lehet nem megállni.

Mi eléggé a külvárosban lakunk, aminek az a hátránya, hogy viszonylag sok idő innen bejutni a városba kocsi nélkül,- de még kocsival is-, viszont az, ami körülvesz itt, az kifejezetten kárpótol minket!

A felfelé vezető út elég szerpentines, és a bal oldali közlekedés miatt még inkább félelmetesebb még nekem, azért remélem, hamar belejövök ebbe is, és nem fogok pánikot kelteni, miközben jobb oldalra kifordulva ugrálnak el előlem az emberek és fékeznek be dudálva a sofőrök.

Igyekszem erre figyelni majd!

Irigylésre méltó, ahogyan az emberek beilleszkednek a hegyek oldalába, hogy gyönyörű házakat építenek, és tényleg figyelnek a környezetükre. Olyan, mint egy álomvilág.

Persze, nekem attól is feláll a szőr a hátamon, ahogy félelmetesen meredek feljárókon megállnak az autók, és ezek az emberek, nap, mint nap kiállnak onnan, aztán vissza.

Na ezt sem tudom, hogy fogom megoldani.

De ez még a jövő Barbi gondja.

Szóval lementem a tengerpartra, és az elején kapkodtam a lábaimat, amiben persze gyorsan elfáradtam a felfelé vezető úton, és aztán leesett:

most nem sietek sehova.

Így hát szépen lassan végig jártam az utat, megálltam, nézelődtem, fotóztam.

Aztán picit álldogáltam a vízben.

Aztán leültem olvasni.

Azt hozzá kell tennem, hogy dagálykor mentem ki 3 órakor.

És amikor elindultam 5 körül, már apály volt.

Csodálatos.

Az egész egy szubtrópusi dzsungel világ.

És  itt fogok élni egy darabig. Ami hihetetlen. És mégis igaz.

​

Egy teljes nap pihenés után jelentem, élek, megérkeztem, kicsit meg vagyok még szeppenve, de szépen-lassan ráhangolódom az itteni életre, persze még csak 2 napja vagyok itt, de a mai nap, már sokkal jobban éreztem magam.

​

Ha esetleg valaki azon morfondírozna, hogy vajon milyen érzés 24 óra alatt átrepülni a világ másik felére, annak elmondom, hogy annyira nem kellemes.

Az első 5 óra persze tök király, főleg ha nem ül melletted senki (mint ahogy mellettem sem), és kb. óránként jönnek, hogy nasit adjanak, piát, főételt, aztán ezt megismételik még egyszer.

​

Konkrétan vörösbort ittam a vacsihoz.

De már azért itt is leizzad az ember feneke, és kicsit megfájdul a dereka, mert azért 5 óra is 5 óra az égben is. Azonban, ez kutyafütty az ezt követő 16 és fél órához, ami egy koccanásig emberrel telepakolt repülőn zajlik, és ha bár itt is kiszolgáltak minket bőségesen, és volt, hogy ott kellett hagynom egy doboz nasit, mert nem tudtam megenni, de azért kicsit hajazott ez az út egy kínkeserves 16 órához. :D

Persze túléltem, és annak köszönhetően, hogy nem tudtam aludni túl sokat a repülőn, így az érkezésem napján napközben 6 óra alvással, és éjszaka 9 óra alvással, tök jól megúsztam a Jetlaget.

​

Szóval minden nagyon rosszban van valami jó is.

​A hely ahol lakom gyönyörű, az egész kert egy trópusi dzsungel, megállás nélkül ciripelnek a –mondjuk most őket- kabócáknak (pedig már mondták a nevüket, de elfelejtettem, és a google a semmiért nem adná ki), és a madár-világ is nagyon aktív, egyszerűen gyönyörű.

​

Ma sétálgattam Auckland belvárosában, baromi nagy az egész város, szóval még szinte nem láttam belőle semmit, de remélem a 9 hónap alatt azért sikerül többnyire bejárnom.

​

Most nem is írok többet, így, hogy már nagyjából át is álltam, és nem vagyok kiütve, többet fogok írni. 

Azért még minden nagyon új itt, de igyekszem belejönni.

De jó lesz ez !

Hogy kicsit tisztábban lássatok a kint eltöltött időszakom lényegével kapcsolatban, ebben a bejegyzésben megpróbálom kicsit letakarítani előttetek az ablakot.

Szóval...

Mi is ez az egész?

Jelentkeztem a Kőrösi Csoma Sándor Ösztöndíjas Programra.

Mi a program célja?

A program célja elsősorban az, hogy a diaszpórában élő magyarok között kiépülhessen és megerősödhessen egy magyar öntudattal rendelkező közösség.

Ami szerintem több szempontból fontos. 

Először is ez nagy segítség azoknak az embereknek, akik újonnan megérkeznek egy teljesen új országba, új városba, új kultúrába, új közösségbe. Az alapvetően egy nehéz feladat, hogy az ember, -még ha a saját anyanyelvén is beszélve- beilleszkedjen egy idegen környezetbe, gondoljunk bele, mennyivel nehezebb lehet úgy, hogy közben nem is érted teljesen, vagy bizonytalan vagy az új környezet kommunikációjában. 

Tehát, ha van olyan közösség, ahol legalább nyelvi szinten otthon érzed magad, már sokat segíthet.

Aztán tegyük fel, hogy kint él valaki 10 éve Spanyolországban. Ebben a tíz  évben elfelejtett többnyire magyarul, hiszen a környezetében senki sem beszélte, és szükségtelenné vált. Ennek a következménye persze ember függő, de gondoljunk bele, milyen érzés lenne számunkra, hogyha a születésünktől fogva beszélt nyelvet, az életünk hátralévő részébn kivágnánk magunkból, és már nem kommunikálnánk úgy, mint azelőtt, nem lennének meg a kifejezések, a szókapcsolatok, eltűnnének a viccek, és talán az addigi énünk is megsemmisülne. 

Ez a program ebben is próbál segítséget nyújtani. Hiszen már egy kisebb közösségben életben tarthatjuk a nyelvünket.

Ide tartozik az is, hogy a kint született gyerekeink, unokáink is gazdagabbak lehessenek ezzel a tudással, hiszen azzal, hogy máshol születünk, a nemzetiségünk vérvonal szinten nem sokat változik. Ez a lépés persze legfőképpen a szülőn múlik, közösség ide vagy oda, a szülőn a felelősség, hogy erre nevelje a gyerekét, viszont egy kis gyereknek is nagyon sok erőt tud adni egy hasonló szellemiségben élő csapatnak a tagja lehet.

És persze ott vannak még a hobbik, szokások, magunkkal hozott értékek. Ha valaki például kiskora óta néptáncolt, vagy cserkészkedett esetleg, fájdalmas lehet lemondani róla, hiszen valószínűleg az új országban nem olyan táncot tanítanak, amit ő szeretne, amit megszokott. 

A program fontosnak tartja, hogy ezeket az értékeket, hobbikat, nemzeti ünnepeket is éltesse a közösségekben. Ha hetente, ha havonta, de nagyon sokat jelenthet, ha magadhoz hasonló tánc kedvelőkkel, megtanuljatok egy koreográfiát. Vagy előadjatok egy négyszólamú darabot, főzzetek együtt egy jó kis paprikáskrumplit, vagy felolvasó estet tartsatok a kedvenc verseitekből. 

Ezek mind apró kis eseményeknek tűnnek, viszont innen nézve, szerintem nagyon sokat tudnak adni. Persze kinek mit, és kinek mire van szüksége. Azt nem mondom, hogy mindenki így van bekötve, biztosan akadnak olyan emberek, akiknek mind ez félrerakhatóak, mint a kinőtt ruhák. Egyszer hordta, de többé már nem passzol.

Azért mégis ott van valahol a szekrény belsejében.

A kulcsszó:

Összetartozás.

És mi ebben szeretnénk segíteni.

---> Folyt. köv.