Tudjátok, még mindig itt van előttem a kép és az érzés, az első hajnalról, amikor megérkeztem Új-Zélandra.

Hogy mennyire izgultam egészen addig, amíg át nem jutottam az ellenőrző kapukon az óriási bőröndömmel, ami minden mozdulattól majdnem pofára fordult, és míg ki nem vergődtem a repülőtérről, ahol kis idő után megláttam Petrát.

Fülledt volt a levegő, mintha csak egy keleti országba érkeztem volna, mégis hűvösségre emlékszem jobban.

Ahogy már ültünk Lucáékkal, az akkor még ismeretlen erkélyen, és bámultam az idegen, és csodálatos eső erdőre hasonlító kilátást, egy pillanatra minden olyan félelmetesnek tűnt.

Mit keresek én itt?

Gondoltam, mi a jó eget képzeltem én, hogy csak úgy fogtam a cókmókomat, és magam mögött hagytam mindent.

Miközben ezekre gondoltam, remegve sírtam a rattant fotelban, és amikor kinyitottam a barátnőim által csomagolt utazó-naplómat, még jobban átvette rajtam az elkeseredés az uralmat.

Arról meg már ne is beszéljünk, hogy megtaláltam az anyukám által becsúsztatott családi képet a bőröndömbe.

A halálra izgult szüleimet konkrétan sírva, nyögve hívtam fel, hogy minden rendben van, és megérkeztem, ezek után biztosan még nyugodtabbak voltak tényleg.

Majd aludtam rá egyet, és mintha nyoma sem lett volna a pár órával azelőtti félelmeimnek, belevágtam az itteni életbe!

És most itt állok, túl a félidőn is, az eddigi akadályokat mind magam mögött hagyva és leküzdve, erősebben, mint valaha!

Az itteni hónapok sok olyan helyzetbe sodortak, amikben úgy éreztem magamat, mint egy igazi felnőtt, olyan helyzetekbe, amiket eddig nem, vagy ritkán tapasztaltam.

Ezek persze apróságnak tűnnek, hiszen a mindennapok részei, általános dolgok, de amíg az ember nem csinálja őket, akkor igazán új, és felelősségteljes történéseknek tűnnek, huszonnégy éves fejjel is.

Például szerelőhöz vittem az autót, fizettem parkolói bírságot, vagy már az első napon fel kellett hívnom a Vodafone-t hogy aktiválni tudtam a SIM-kártyámat, kommunikálok idegenekkel, segítséget kérek az eladóktól, eljutok egyik helyről a másikra autóval,- még ha néha kerülő utakon is persze-.

Fizetek lakbért, telefonszámlát, megtankolom a járgányt, hetente járok nagy bevásárlásra, eljárok úszni, főzök, mosok, takarítok, mintha egy mindennapi felnőtt életét élném, és közben még sem.

Mert az egész továbbra is annyira misztikusnak tűnik attól, hogy egy másik világban vagyok, hogy nehezen tudom megmagyarázni néha magamnak, hogy hidd már el, ez most a valóságod!

Így 28 napra a huszonötödik évemtől, kicsit félelmetesnek tűnik ez a sok felelősség, ugyanakkor egyfajta megnyugvást is hoz magával, hogy erre is képes vagyok!