Az ember gyarló, és örökké elégedetlen, gyakran akkor is panasszal tölti meg elméjét, és szívét, amikor igazán oka sincsen rá, hiszen minden a legnagyobb rendben van a helyzethez képest.

És ilyen gyarló állapotba kerültem én is az utóbbi pár napban.

Habár eddig arról írtam mindig, hogy mennyire jól érzem magamat, és minden rendben van körülöttem, a napokban átestem az első holtpontomon, meghasonlottam, és a saját kétségeim alá temettem önnönmagamat.

Ez a rendkívüli időszak az egész világon új, és ismeretlen szélviharként söpört végig, és sokszor nem látjuk még, hogyan is viszonyuljunk a károkhoz, változásokhoz.

Az első hullámot én igazán jól viseltem, nem volt veszteni valóm, maradni akartam, jót tett a magány, a környezetváltozás, és szépen lassan rendbe is jött minden, ahogy reméltem.

Még mindig a legszerencsésebbek közé tartozom, hiszen nagyon sokan már a legelején hazautazni kényszerültek, vagy el sem tudtak indulni az új élet felé.

Egy hete majdnem, hogy bejelentették nálunk, hogy ismét karanténba kell vonulnunk, és ettől a hírtől, bennem elborult valami, nem használt a józanész, a lelkem menekülőüzemmódba kapcsolt, hogy nekem itt nincs maradásom. Közben mégis maradni akartam.

Ennek a legnagyobb oka valószínűleg az volt, hogy fél év után először érzem azt, hogy igazán haza akarok menni. Ami tulajdonképpen szerintem nagyon jó arány, eddig igazán erősnek és kitartónak bizonyultam, úgyhogy a negyedik nap végére arra jutottam, hogy egy ilyen hat hónap utáni breakdown-t igazán megengedhettem magamnak. Most újult erővel állok neki az elkövetkezendőknek.

​

Ez a kétségbeesés azért volt ilyen erőteljes valószínűleg, mert belefáradtam abba, hogy folyton a rendíthetetlen Barbit adom, amikor nem mindig érzem magamat annak.

És hát mert a szívem hazahúz.

Valószínűleg, ha minden zökkenőmentesen menne, akkor nem kerítenének ilyen erőteljes érzések a hatalmukba, de ahogy a bizonytalanság felüti a fejét, én is ott keresem a menedéket, ahol eddig azt kaptam.

Otthon.

De arra kellett rájönnöm ebben a pár napos zuhanórepülésben, hogy én annyira szerencsés vagyok, hogy itt is van hova menekülnöm. Amellett, hogy csodálatos emberek vesznek itt körül, a családom és a barátaim, ilyen távolságból is megnyugvást nyújtanak.

Hogy mit hoz ez a tíz nap magával, nem tudom, és talán holnaptól már nem is aggódom rajta tovább, az viszont biztos, hogy olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna,

és száz százalék, hogy ennél még van lejjebb is, szóval reménykedem, hogy ettől független mégis felfelé vezet majd az út.