Szóval nálunk ma már húsz fok körül van, most, hogy lementek az egymást követő hosszú kényszerszünetek, végre lehetne menni valamerre, én mégis hol töltöm ezt a gyönyörű napsütéses hétvégét?

Hát természetesen itthon.

Ugyanis valahogy sikerült úgy megerőltetni a vádlimat, hogy pár napja folyamatosan görcsöl.

De ez csak egy újabb lemondás, amit el kell fogadni, és szinte már meg sem kottyan lelkileg.

What evör.

Sokat sikerül tűnődnöm az elmúlt időszakban, -ez a világjárás egyébként is szolgáltatni kívánt egy önfelfedezést is egyben-, és habár kevesebb dologban tudom kipróbálni magamat a vírus okozta korlátozások miatt, úgy érzem, hogy az önfejlesztés az elképzelt dolgok nélkül is működik.

Hála égnek.

 Valószínűleg, csak én követem ennyire a dátumokat, ezért leírom nektek is, hogy most járt le a hetedik hónapom, és mostanra már csak másfél hónap van hátra az itteni tartózkodásomból.

Ami miatt szintén, -mint ahogy az egész idő alatt is- kétes érzéseim vannak, és tulajdonképpen az egész életünk egy ambivalensekkel szőtt háló.

Mivel a vírus miatt a két hetes karantént mindenképp be kell és be is akarom tartani tisztességesen, így a hazautazásom napját egy korábbi dátumra kellett áthelyeznem, hogy a karácsonyt már a szeretteimmel tudjam teljességben tölteni.

Amellett, hogy már így is rengeteg emlékkel, élménnyel, szeretettel gazdagodhattam, és továbbra is nyomatékosítom, hogy én a legszerencsésebbek közé tartozom, akik nekivágtak ennek a programnak, hogy azért sok olyan dologról le kellett mondani, amibe ha nem is szakad bele a szívem, azért fáj.

  És habár minket már otthon is igyekeztek arra tanítani, hogy ahelyett, hogy azon szomorkodunk, mi az, ami nem történt meg, vagy éppen nem lehet a miénk, inkább adjunk hálát annak, ami megtörténhet, ami megtörtént, amink van, és amink lehet.

Szóval én ezúttal is így teszek. És a méltatlankodás helyét, átadtam az elengedésnek, és a szarni bele, lesz, ahogy lesz életérzésnek.

Úgyhogy ma is inkább kiültem a teraszra, írogattam, olvastam, és próbálok előre tekinteni.

Ez persze sok munkát magába foglal, nem jön csak úgy hipp-hopp a megnyugvás, és sokat segítenek az emberek, akik körül vesznek.

Szóval bárhogy is lesz a vége, egy nagyon sikeres időszakot tudhatok már most magam mögött. Kezdve a felbecsülhetetlen kapcsolatokkal és barátokkal, a tanulságos tapasztalatokkal, a lélegzetelállító helyekkel, az új elképzelésekkel, tervekkel, és a tudattal, hogy nincs lehetetlen, csak esetleg más út, amit persze nem mindenáron tolnak az orrod alá.

Az én utam még iszonyat hosszú, hogy egy sikeres és kiegyensúlyozott felnőtt legyek, de úgy érzem, hogy most már tartok valamerre.