Talán mostanra sikerül csak feldolgoznom az elmúlt két hét orbitális pörgését, lenyűgöző helyeit, lélegzetelállító messzeségét, az ízeket, az egyedüllétet, az embereket, és csak úgy az élményeket egyaránt.

Ugyanis október 20-án hajnalban, nyakamba vettem minden merszemet és kalandvágyamat, és nekivágtam az életem kalandján belül is, egy felejthetetlen utazásnak.

Már alapvetően a tudat, hogy eljöttem otthonról, és úgymond egyedül kell élnem egy teljesen más környezetben, -ami a gyakorlatban hála égnek nem teljesen így van- már önmagában félelmetesnek tűnt és tűnik is néha még mindig. De ahhoz, hogy többet láthassak Új-Zélandból, kénytelen voltam elindulni önnönmagammal erre a kilenc napos road trip-re.

Megpróbálok végigmenni minden napon, de hogy el is olvassátok, valószínűleg fel kell, hogy daraboljam. Azt persze nem tudom garantálni, hogy a végére is érek, pláne azt, hogy nem csak hetekkel később fog ez megtörténni, mert erre az utolsó hónapra, úgy besűrűsödött minden, hogy alig győzöm magamat utolérni.

Ja, fun fact!

Már csak két hétig vagyok itt!
De időm sincs azon agyalni, mi lesz az utazással, milyen lesz otthon, vagy milyen rossz lesz magam mögött hagyni ennyi új embert, ilyen fenséges helyen.

Szóval kirándulás!

Október 20

 reggel 7 órakor felszálltam a gépre Wellingtont megcélozva első megállónak.

Itt két napot töltöttem, az egyik legrégebbi hotelben, ami ma már hostelként működik, ahol ezelőtt szintén nem fordultam még meg, így ez is egy teljesen új tapasztalatként került a zsebembe.

Érdekes volt, hogy csak akkor tudtam meg a szobatársamról, hogy fiú, amikor éjszaka horkantott egyet, és hogy úgy mentem pisilni, hogy vittem minden iratomat és értékemet. Arra mondjuk rájöttem már az első két éjszaka után, hogy ha csak lehet, nem akarok többet hosztelezni, de arra tökéletes, ha az ember beesik este az egész napos kóborlás után, és reggel már indul is tovább.

Wellington Új-Zéland fővárosa, itt két napot töltöttem, ez volt a megállóim közül a legforgalmasabb és legurbanisztikusabb megálló.

Első nap barangoltam a botanikus kertben, a Zealandia nevezetű madárrezervátumban, majd pedig beültem egy kézműves sörözőbe, megebédeltem úgy délután 5 körül, aztán sétálgattam még a városban.

A második nap egészen más volt, reggel a Weta Cave-ben kezdtem, ahol a kiéltem a Gyűrűk ura rajongásomat ismét, utána pedig a City Art Galleryben, majd a Te Papa múzeumban nézelődtem, ami tök király volt. Ettem fullos sushikat, kisvasútaztam, mint egy született turista tényleg.

Én nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy egyedül nyaraljak, és szerintem sokan nem.

De ez egy olyan élmény, amit szerintem mindenkinek érdemes legalább egyszer megtapasztalnia. Sokkal inkább nyitott vagy a körülötted lévő dolgokra, hallod a saját gondolataidat, és kénytelen is vagy rájuk figyelni, lerázod magadról a gátlásaidat, egyedül kell döntést hoznod.

Magadra vagy utalva!

Én mondjuk imádtam, de ha azt gondolod, hogy ez tök egyszerű, hát megmondom, hogy nem az! 

De mára ennyi, ha Isten is úgy akarja, na meg ti is, akkor remélhetőleg hamarosan jövök a harmadik nappal, amikor is átkompoztam Pictonba, ami a déli sziget kezdeti végpontja!