Valószínűleg rajtam kívül kevesen számolják a hónapokat, hol hátra, hol előre, és még néha én is összezavarodom, hogy most melyik irányba is megyünk, és hol járunk vajon.

Akár hiszitek, akár nem, már a program egyharmadát elhagytuk, vagyis átléptünk a negyedik hónapba.Ami elég fura érzés.

A napokban sajnos többször is úgy éreztem picit, hogy sok otthoni dologból kimaradok, ami persze rendben van, mert amúgy sem tud ott lenni az ember mindenhol, de azért na. Csak úgy tűnik, hogy ebben a kilenc hónapban olyan nagy családi események jönnek egymás után, hogy kicsit azért fáj a szívem. Például a húgom tegnap lett 20 éves, és először találkozott a barátja családja és a miénk. De ez csak egy dolog. Ez az egy zavar egyedül.

Akik tényleg szeretik a családjukat, azoknak valahogy nem való a hosszú távolság.

Persze nekem való, azért én örülök, hogy megléptem ezt.

Május végén le kellett adnunk egy 10 oldalas beszámolót az elmúlt hónapról. Számot vetettem tehát én is az eddigiekkel. A jelentkezéstől kezdve mindent végig vettem, hogy mik történtek velem, és elképesztő egy menet volt. Hogy mennyire izgultam az interjún, és mennyire kételkedtem abban, hogy engem választanak, és mennyire sikítoztam, amikor megkaptam az e-mailt, hogy helóka, mehet a menet!

Néha még most sem hiszem el, hogy itt vagyok. Van, hogy zoknit keresek, és bevillan, hogy te jó ég, én Új-Zélandon vagyok! Már mióta! És nagyon jó érzés, hogy a helyzet ellenére is helyt tudtam állni.

Egyébként júliusban már visszaáll a rend, így öt aktív hónapunk azért lesz még a közösséggel szerencsére, de én ezt az időszakot is nagyon tudtam élvezni.

Azt hiszem, két hete voltunk egy óriási túrán, ami egyébként nem volt olyan óriási, összesen talán 10 km, de annyira izgalmas, és számomra egészen új élményt nyújtott, és annyira kimerített, hogy egy teljes napnak tűnt.(Legfőképp arról a napról posztolok ebben a bejegyzésben képeket)

Lucával, Krisztiánnal, és Bendegúzzal négyen vágtunk a Goldie Bush Walkway-nek, ami az elején levitt minket az úton, azután lépcsőkön fel (a lépcsők brutálisak nem vagyok jóban velük egyáltalán :D), de utána leértünk a vízeséséhez, és onnan viszont a folyó mentén kellett visszafelé haladnunk.

Ami azért volt tele kihívással, mert gyakran bele kellett lépnünk a vízbe, amit az követett, hogy csurom vizes bakanccsal kellett tovább menni. Néha a nyakamig húztam a lábamat, hogy fel tudjam magamat húzni tovább a hegy oldalába, néha pedig Krisztián fogta a kezemet, hogy ne csússzak bele a folyóba teljesen. Tiszta sár, tiszta víz, és tiszta vízhólyag voltam, de tökre megérte. 

De annyira jó érzés volt megcsinálni. Úgy éreztem magamat, mint Lara Croft, akinek éppen egy küldetést kell végig vinni, hogy megszerezze a kincset, vagy valamit.

Hát a mi kincsünk az élmény volt és az izgalom. És persze a gyönyörű kilátás. Meg a több napos izomláz.

Bár igazán nyakamba kellene vennem most még az országot, csak kicsit be vagyok tojva az egyedül autókázástól messzebbre. De majd csak összeszedem már magamat. 

Szóval lényeg a lényeg, jól vagyok továbbra is, hiányoztok nagyon, jó lenne otthon lenni, jó lenne beülni egy Kedd este a Kertészbe, vagy jó kis csirkepörit enni, vagy össze vissza dögönyészni Dömét, de még annyi dolog van hátra, hogy nem lenne szívem hazamenni! Semmiért sem!

De minden nap segít az, hogy vártok otthon!

Várjatok még, megyek majd!