világtúlvéghén

Talán mostanra sikerül csak feldolgoznom az elmúlt két hét orbitális pörgését, lenyűgöző helyeit, lélegzetelállító messzeségét, az ízeket, az egyedüllétet, az embereket, és csak úgy az élményeket egyaránt.

Ugyanis október 20-án hajnalban, nyakamba vettem minden merszemet és kalandvágyamat, és nekivágtam az életem kalandján belül is, egy felejthetetlen utazásnak.

Már alapvetően a tudat, hogy eljöttem otthonról, és úgymond egyedül kell élnem egy teljesen más környezetben, -ami a gyakorlatban hála égnek nem teljesen így van- már önmagában félelmetesnek tűnt és tűnik is néha még mindig. De ahhoz, hogy többet láthassak Új-Zélandból, kénytelen voltam elindulni önnönmagammal erre a kilenc napos road trip-re.

Megpróbálok végigmenni minden napon, de hogy el is olvassátok, valószínűleg fel kell, hogy daraboljam. Azt persze nem tudom garantálni, hogy a végére is érek, pláne azt, hogy nem csak hetekkel később fog ez megtörténni, mert erre az utolsó hónapra, úgy besűrűsödött minden, hogy alig győzöm magamat utolérni.

Ja, fun fact!

Már csak két hétig vagyok itt!
De időm sincs azon agyalni, mi lesz az utazással, milyen lesz otthon, vagy milyen rossz lesz magam mögött hagyni ennyi új embert, ilyen fenséges helyen.

Szóval kirándulás!

Október 20

 reggel 7 órakor felszálltam a gépre Wellingtont megcélozva első megállónak.

Itt két napot töltöttem, az egyik legrégebbi hotelben, ami ma már hostelként működik, ahol ezelőtt szintén nem fordultam még meg, így ez is egy teljesen új tapasztalatként került a zsebembe.

Érdekes volt, hogy csak akkor tudtam meg a szobatársamról, hogy fiú, amikor éjszaka horkantott egyet, és hogy úgy mentem pisilni, hogy vittem minden iratomat és értékemet. Arra mondjuk rájöttem már az első két éjszaka után, hogy ha csak lehet, nem akarok többet hosztelezni, de arra tökéletes, ha az ember beesik este az egész napos kóborlás után, és reggel már indul is tovább.

Wellington Új-Zéland fővárosa, itt két napot töltöttem, ez volt a megállóim közül a legforgalmasabb és legurbanisztikusabb megálló.

Első nap barangoltam a botanikus kertben, a Zealandia nevezetű madárrezervátumban, majd pedig beültem egy kézműves sörözőbe, megebédeltem úgy délután 5 körül, aztán sétálgattam még a városban.

A második nap egészen más volt, reggel a Weta Cave-ben kezdtem, ahol a kiéltem a Gyűrűk ura rajongásomat ismét, utána pedig a City Art Galleryben, majd a Te Papa múzeumban nézelődtem, ami tök király volt. Ettem fullos sushikat, kisvasútaztam, mint egy született turista tényleg.

Én nem vagyok hozzá szokva ahhoz, hogy egyedül nyaraljak, és szerintem sokan nem.

De ez egy olyan élmény, amit szerintem mindenkinek érdemes legalább egyszer megtapasztalnia. Sokkal inkább nyitott vagy a körülötted lévő dolgokra, hallod a saját gondolataidat, és kénytelen is vagy rájuk figyelni, lerázod magadról a gátlásaidat, egyedül kell döntést hoznod.

Magadra vagy utalva!

Én mondjuk imádtam, de ha azt gondolod, hogy ez tök egyszerű, hát megmondom, hogy nem az! 

De mára ennyi, ha Isten is úgy akarja, na meg ti is, akkor remélhetőleg hamarosan jövök a harmadik nappal, amikor is átkompoztam Pictonba, ami a déli sziget kezdeti végpontja!

   Szóval nálunk ma már húsz fok körül van, most, hogy lementek az egymást követő hosszú kényszerszünetek, végre lehetne menni valamerre, én mégis hol töltöm ezt a gyönyörű napsütéses hétvégét?

Hát természetesen itthon.

Ugyanis valahogy sikerült úgy megerőltetni a vádlimat, hogy pár napja folyamatosan görcsöl.

De ez csak egy újabb lemondás, amit el kell fogadni, és szinte már meg sem kottyan lelkileg.

What evör.

Sokat sikerül tűnődnöm az elmúlt időszakban, -ez a világjárás egyébként is szolgáltatni kívánt egy önfelfedezést is egyben-, és habár kevesebb dologban tudom kipróbálni magamat a vírus okozta korlátozások miatt, úgy érzem, hogy az önfejlesztés az elképzelt dolgok nélkül is működik.

Hála égnek.

 Valószínűleg, csak én követem ennyire a dátumokat, ezért leírom nektek is, hogy most járt le a hetedik hónapom, és mostanra már csak másfél hónap van hátra az itteni tartózkodásomból.

Ami miatt szintén, -mint ahogy az egész idő alatt is- kétes érzéseim vannak, és tulajdonképpen az egész életünk egy ambivalensekkel szőtt háló.

Mivel a vírus miatt a két hetes karantént mindenképp be kell és be is akarom tartani tisztességesen, így a hazautazásom napját egy korábbi dátumra kellett áthelyeznem, hogy a karácsonyt már a szeretteimmel tudjam teljességben tölteni.

Amellett, hogy már így is rengeteg emlékkel, élménnyel, szeretettel gazdagodhattam, és továbbra is nyomatékosítom, hogy én a legszerencsésebbek közé tartozom, akik nekivágtak ennek a programnak, hogy azért sok olyan dologról le kellett mondani, amibe ha nem is szakad bele a szívem, azért fáj.

  És habár minket már otthon is igyekeztek arra tanítani, hogy ahelyett, hogy azon szomorkodunk, mi az, ami nem történt meg, vagy éppen nem lehet a miénk, inkább adjunk hálát annak, ami megtörténhet, ami megtörtént, amink van, és amink lehet.

Szóval én ezúttal is így teszek. És a méltatlankodás helyét, átadtam az elengedésnek, és a szarni bele, lesz, ahogy lesz életérzésnek.

Úgyhogy ma is inkább kiültem a teraszra, írogattam, olvastam, és próbálok előre tekinteni.

Ez persze sok munkát magába foglal, nem jön csak úgy hipp-hopp a megnyugvás, és sokat segítenek az emberek, akik körül vesznek.

Szóval bárhogy is lesz a vége, egy nagyon sikeres időszakot tudhatok már most magam mögött. Kezdve a felbecsülhetetlen kapcsolatokkal és barátokkal, a tanulságos tapasztalatokkal, a lélegzetelállító helyekkel, az új elképzelésekkel, tervekkel, és a tudattal, hogy nincs lehetetlen, csak esetleg más út, amit persze nem mindenáron tolnak az orrod alá.

Az én utam még iszonyat hosszú, hogy egy sikeres és kiegyensúlyozott felnőtt legyek, de úgy érzem, hogy most már tartok valamerre.

Az ember gyarló, és örökké elégedetlen, gyakran akkor is panasszal tölti meg elméjét, és szívét, amikor igazán oka sincsen rá, hiszen minden a legnagyobb rendben van a helyzethez képest.

És ilyen gyarló állapotba kerültem én is az utóbbi pár napban.

Habár eddig arról írtam mindig, hogy mennyire jól érzem magamat, és minden rendben van körülöttem, a napokban átestem az első holtpontomon, meghasonlottam, és a saját kétségeim alá temettem önnönmagamat.

Ez a rendkívüli időszak az egész világon új, és ismeretlen szélviharként söpört végig, és sokszor nem látjuk még, hogyan is viszonyuljunk a károkhoz, változásokhoz.

Az első hullámot én igazán jól viseltem, nem volt veszteni valóm, maradni akartam, jót tett a magány, a környezetváltozás, és szépen lassan rendbe is jött minden, ahogy reméltem.

Még mindig a legszerencsésebbek közé tartozom, hiszen nagyon sokan már a legelején hazautazni kényszerültek, vagy el sem tudtak indulni az új élet felé.

Egy hete majdnem, hogy bejelentették nálunk, hogy ismét karanténba kell vonulnunk, és ettől a hírtől, bennem elborult valami, nem használt a józanész, a lelkem menekülőüzemmódba kapcsolt, hogy nekem itt nincs maradásom. Közben mégis maradni akartam.

Ennek a legnagyobb oka valószínűleg az volt, hogy fél év után először érzem azt, hogy igazán haza akarok menni. Ami tulajdonképpen szerintem nagyon jó arány, eddig igazán erősnek és kitartónak bizonyultam, úgyhogy a negyedik nap végére arra jutottam, hogy egy ilyen hat hónap utáni breakdown-t igazán megengedhettem magamnak. Most újult erővel állok neki az elkövetkezendőknek.

​

Ez a kétségbeesés azért volt ilyen erőteljes valószínűleg, mert belefáradtam abba, hogy folyton a rendíthetetlen Barbit adom, amikor nem mindig érzem magamat annak.

És hát mert a szívem hazahúz.

Valószínűleg, ha minden zökkenőmentesen menne, akkor nem kerítenének ilyen erőteljes érzések a hatalmukba, de ahogy a bizonytalanság felüti a fejét, én is ott keresem a menedéket, ahol eddig azt kaptam.

Otthon.

De arra kellett rájönnöm ebben a pár napos zuhanórepülésben, hogy én annyira szerencsés vagyok, hogy itt is van hova menekülnöm. Amellett, hogy csodálatos emberek vesznek itt körül, a családom és a barátaim, ilyen távolságból is megnyugvást nyújtanak.

Hogy mit hoz ez a tíz nap magával, nem tudom, és talán holnaptól már nem is aggódom rajta tovább, az viszont biztos, hogy olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna,

és száz százalék, hogy ennél még van lejjebb is, szóval reménykedem, hogy ettől független mégis felfelé vezet majd az út.

Tudjátok, még mindig itt van előttem a kép és az érzés, az első hajnalról, amikor megérkeztem Új-Zélandra.

Hogy mennyire izgultam egészen addig, amíg át nem jutottam az ellenőrző kapukon az óriási bőröndömmel, ami minden mozdulattól majdnem pofára fordult, és míg ki nem vergődtem a repülőtérről, ahol kis idő után megláttam Petrát.

Fülledt volt a levegő, mintha csak egy keleti országba érkeztem volna, mégis hűvösségre emlékszem jobban.

Ahogy már ültünk Lucáékkal, az akkor még ismeretlen erkélyen, és bámultam az idegen, és csodálatos eső erdőre hasonlító kilátást, egy pillanatra minden olyan félelmetesnek tűnt.

Mit keresek én itt?

Gondoltam, mi a jó eget képzeltem én, hogy csak úgy fogtam a cókmókomat, és magam mögött hagytam mindent.

Miközben ezekre gondoltam, remegve sírtam a rattant fotelban, és amikor kinyitottam a barátnőim által csomagolt utazó-naplómat, még jobban átvette rajtam az elkeseredés az uralmat.

Arról meg már ne is beszéljünk, hogy megtaláltam az anyukám által becsúsztatott családi képet a bőröndömbe.

A halálra izgult szüleimet konkrétan sírva, nyögve hívtam fel, hogy minden rendben van, és megérkeztem, ezek után biztosan még nyugodtabbak voltak tényleg.

Majd aludtam rá egyet, és mintha nyoma sem lett volna a pár órával azelőtti félelmeimnek, belevágtam az itteni életbe!

És most itt állok, túl a félidőn is, az eddigi akadályokat mind magam mögött hagyva és leküzdve, erősebben, mint valaha!

Az itteni hónapok sok olyan helyzetbe sodortak, amikben úgy éreztem magamat, mint egy igazi felnőtt, olyan helyzetekbe, amiket eddig nem, vagy ritkán tapasztaltam.

Ezek persze apróságnak tűnnek, hiszen a mindennapok részei, általános dolgok, de amíg az ember nem csinálja őket, akkor igazán új, és felelősségteljes történéseknek tűnnek, huszonnégy éves fejjel is.

Például szerelőhöz vittem az autót, fizettem parkolói bírságot, vagy már az első napon fel kellett hívnom a Vodafone-t hogy aktiválni tudtam a SIM-kártyámat, kommunikálok idegenekkel, segítséget kérek az eladóktól, eljutok egyik helyről a másikra autóval,- még ha néha kerülő utakon is persze-.

Fizetek lakbért, telefonszámlát, megtankolom a járgányt, hetente járok nagy bevásárlásra, eljárok úszni, főzök, mosok, takarítok, mintha egy mindennapi felnőtt életét élném, és közben még sem.

Mert az egész továbbra is annyira misztikusnak tűnik attól, hogy egy másik világban vagyok, hogy nehezen tudom megmagyarázni néha magamnak, hogy hidd már el, ez most a valóságod!

Így 28 napra a huszonötödik évemtől, kicsit félelmetesnek tűnik ez a sok felelősség, ugyanakkor egyfajta megnyugvást is hoz magával, hogy erre is képes vagyok!

Szégyengyalázat ismét, hogy mennyire elhanyagolom az otthoniakat, hogy alig jelentkezem, hogy szinte csak füstjeleket küldözgetek, de mire hazaérnek, épp, hogy csak látszódnak.

Sajnálom.

Na de mit tehet az ember, ha pörögnek a napok, van munka, és még jól is érzi magát közben?

Na ez az!

Semmit, és jól is van ez így!

Szóval itt Új-Zélandon most már úgy állnak a dolgok, hogy vissza lehetett állítani a korlátozásokat oda, ahonnan elindultunk nagyjából, ami azt jelenti, hogy a programok gőzerővel elstartoltak.

Aminek én nagyon örülök, hiszen végre a „csatamezőre” állhattam, és teljes lényemmel dolgozhatok, és segíthetek.

Július hónap elején, az első éles bevetésem is megtörtént, ami a Magyar Játszóház keretein belül, a kölyökklub első hivatalos alkalmának megtartása köré összpontosult,  ahol csapatépítő játékokkal készültem, és az online vett mondókákat végre szemtől szembe is gyakorolhattam a kisebbekkel.

Hát baromira jól éreztem magamat!

Igazából így, mint „főnök”, szerintem soha nem tevékenykedtem még, nem fogtam össze ennyi gyereket egyszerre, de minden percét megérte az a nap! Volt olyan 8 éves fiú, aki úgy köszönt el tőlem, hogy a legjobbak a velem játszott játékok voltak!

Hát mi ez, ha nem atom cuki?!

Aztán, egy hete vasárnap pedig Magyar Klubnap volt, ahol pedig lufifigurákat készítettem megállás nélkül!

Szó szerint!

Konkrétan beálltam fél háromkor a kézműves asztal mögé, és amíg el nem fogyott a száz lufi, addig el sem mozdultam onnan, csak amikor rongyért mentem, hogy letöröljem a lisztet az asztalról!

De az is annyi energiát adott, hogy már csak az autóban éreztem azt, hogy úristen mindjárt meghalok, annyira fáradt vagyok.

A gyerekek megállás nélkül jöttek, kértek, mondták a magukét, és annyira, de annyira király volt, és annyira jó érzés, hogy örömet szereztem nekik, és hogy haverkodnak velem, hogy csak boldog vagyok, és kész!

Közben a pihenőnapjaimon vigyáztam néha Marcira az utóbbi két hétben, vele meg olyan jó valóságos Minecraftot játszani, hogy megzabálom. Kimentünk a játszóra, és ott is dinnyéket ültettünk, meg futóversenyeztünk is, és a legjobb, hogy a végén azt mondta, hogy „Ez jó verseny volt!” Pedig majdnem kiköptem a tüdőmet a végére, elhiheted.

(Ez itt lisztmentes banánkenyér, isteni)

Nagyon tanulságos, és felemelő dolgok történnek velem, tényleg úgy érzem, hogy minden nap tanulok valami újat, és nagyon jó hatással van rám a kinti lét. Mind az elmémre, a gondolataimra, a testemre!

Azt mondjuk még nem találtam ki, hogy mi legyek otthon, ha hazamentem, de hátha a maradék 5 hónapban, még ezt is sikerül kisilabizálni magamban!

Midenesetre, ha nem tűnt volna fel, életem legjobb döntését élem éppen!

Kedden elutazunk Lucáékkal Coromandell-re nyaralni picit, amit nagyon nagyon várok, mert iszonyú mozgalmas lesz, és nagyon izgalmas, és talán picit pihentető is!

Jövök majd képekkel!

Legalábbis remélem!