világtúlvéghén

Tegnap, ahogy sokan már láthattátok is, egy igazi Hobbit kalandnak vágtam neki, és valójában úgy éreztem magamat, mint Bilbó, amikor a Hobbit első részében fut Gandalf és a törpök után,

*( Ráadásul, mivel hegyben-völgyben lakunk, és ahogy mentem fel az autóbeállónkon, tisztára úgy néztem ki, mint ahogy ő rohan ezen a GIF-en is.) - hogy belevágjon a legveszélyesebb kalandjába!

Az enyém persze közel sem volt annyira félelmetes, sőt, de azért kellett hozzá tervezés, kitartás, és egy kis talpraesettség.

A napomat ugyanis 3:50-kor kezdtem, a telefonomat jó távoli helyre rakva, hogy mindenképp kikeljek az ágyból mielőtt megnyomnám a szundi gombot, és újra felrázhatatlan álomba merüljek.

Előtte való este minden étkezéshez megfőztem, és elkészítettem az adagokat, hogy a speckó étrendem, ezen a rendkívüli napon se boruljon fel. A reggelimet már a parkolóban ettem meg, müzlis tányérban, mert féltem, hogy nem érek időben New Lynn-be.

A vezetés után vonatra száltam, ami bevitt Auckland CBD-jébe, ahol gondtalanul sikerült megtalálnom a Cheeky Kiwi Travel-es kisbuszt, és már várt rám az idegenvezető bácsi. Felvettünk még egy koreai csajt, meg egy kínai családot, szóval nagyon érdekes napnak néztem elébe, az érthetetlen kínai hablaty hallgatását sikerült a tűrőképességem határáig tolniuk, de mindenki túlélte a napot, hála égnek.

​​​

Én, ahogy beültünk a kocsiba, minden alkalommal rögtön bevágtam a szunyát, de olyan volt, mintha így is mindent hallottam volna az idegenvezető bácsitól, aki egyébként megállás nélkül nyomta a dumát szerintem. Egy darabig jó volt, aztán kevésbé!

De, így hogy aludtam, viszonylag hamar odaértünk az első megállónkhoz, amiii, akár hiszitek, akár nem: Középfölde volt!

Már az odavezető út is mesésen haladt mellettünk, ezek a dombok, amik úgy néznek ki, mint a szépen kikanalazott fagyik, olyan érzése van az embernek, amikor ránéz, hogy ezt tuti csak iderajzolták.

Tényleg, a gyerekek szoktak ilyen szabályos dombokat rajzolni.

És még birkák is voltak elhelyezve rajtuk.

Ez a terület egyébként az Alexander család saját tulajdonban lévő farmja, ahol kb. 1250 birka legelészik, de itt megtalálták azt a helyszínt, amit Tolkien leírt a könyvben Hobbit falváról.

Az egész varázslatos volt. Persze az ember valószínűleg jobban élvezné, ha nem sorban kellene menni, hogy végig érjünk időben a túrán, de hát az lehetetlenség lenne. A vírusnak „köszönhetően”, csak 25 fős csoportban mentünk, de amikor minden rendben van, akkor egy csoport kb. 45 fővel működik. Így mi most nagyon szerencsések voltunk.

Nem beszélve arról, hogy gyönyörű szép időnk volt hála égnek, így lassan a tél közepén nehéz olyan napokat kifogni, hogy ne essen az eső, ráadásul, alig indítanak szervezett utakat, mivel nincsenek turisták, szóval ehhez isteni közbenjárás kellett, vagy ha témánál akarunk maradni, akkor a gyűrű ereje? Vagy Gandalf? Mindegy.

Egyébként nem könnyű egyedül utazni, nagyjából én voltam egyedül, aki szólóban nyomta a bulit. Mindig mást kértem meg, hogy csináljon rólam képet, és az emberek kb. 80%-a képtelen normális képet csinálni, így Bilbó háza előtt egy olyat sikerült, ahol kisütötte a nap a fejem, tehát egy fehér golyó van helyette, valamint össze-vissza áll a felsőm, ééés még a fotózó árnyéka is benne  van! Éljen!

De, legalább megtanultam, hogy az ember itt is magában bízhat igazán, ezért kell használni a szelfi-botot! Na, majd legközelebb.

Igazából nem tudtam betelni a hellyel, mindent le akartam volna fotózni, tényleg ugyanúgy nézett ki, ahogy a filmekben, és nagyon boldog vagyok, hogy eljutottam ide.

A túra vége a Green Dragon fogadóban zárult, ahol kaptunk egy hobbit sört, ami úgy a fejembe szállt, hogy utána kicsit kóvályogva mentem vissza  buszunkhoz.

Az ajándékbolt egyébként elkeserítően gagyi cuccokkal volt teli, és szürreálisan túl voltak árazva, pedig szerintem nem lenne nehéz jó és otthagyhatatlan szuveníreket csinálni egy ilyen témában, de ez itt nem sikerült sajnos.

Ezután, pedig tovább mentünk a kisbuszunkkal ázsiai társaságommal karöltve, amiről egy új fejezetben fogok beszámolni, mert lehet így sem fogjátok elolvasni ezt a beszámolót, mert olyan hosszú lett.

Valószínűleg rajtam kívül kevesen számolják a hónapokat, hol hátra, hol előre, és még néha én is összezavarodom, hogy most melyik irányba is megyünk, és hol járunk vajon.

Akár hiszitek, akár nem, már a program egyharmadát elhagytuk, vagyis átléptünk a negyedik hónapba.Ami elég fura érzés.

A napokban sajnos többször is úgy éreztem picit, hogy sok otthoni dologból kimaradok, ami persze rendben van, mert amúgy sem tud ott lenni az ember mindenhol, de azért na. Csak úgy tűnik, hogy ebben a kilenc hónapban olyan nagy családi események jönnek egymás után, hogy kicsit azért fáj a szívem. Például a húgom tegnap lett 20 éves, és először találkozott a barátja családja és a miénk. De ez csak egy dolog. Ez az egy zavar egyedül.

Akik tényleg szeretik a családjukat, azoknak valahogy nem való a hosszú távolság.

Persze nekem való, azért én örülök, hogy megléptem ezt.

Május végén le kellett adnunk egy 10 oldalas beszámolót az elmúlt hónapról. Számot vetettem tehát én is az eddigiekkel. A jelentkezéstől kezdve mindent végig vettem, hogy mik történtek velem, és elképesztő egy menet volt. Hogy mennyire izgultam az interjún, és mennyire kételkedtem abban, hogy engem választanak, és mennyire sikítoztam, amikor megkaptam az e-mailt, hogy helóka, mehet a menet!

Néha még most sem hiszem el, hogy itt vagyok. Van, hogy zoknit keresek, és bevillan, hogy te jó ég, én Új-Zélandon vagyok! Már mióta! És nagyon jó érzés, hogy a helyzet ellenére is helyt tudtam állni.

Egyébként júliusban már visszaáll a rend, így öt aktív hónapunk azért lesz még a közösséggel szerencsére, de én ezt az időszakot is nagyon tudtam élvezni.

Azt hiszem, két hete voltunk egy óriási túrán, ami egyébként nem volt olyan óriási, összesen talán 10 km, de annyira izgalmas, és számomra egészen új élményt nyújtott, és annyira kimerített, hogy egy teljes napnak tűnt.(Legfőképp arról a napról posztolok ebben a bejegyzésben képeket)

Lucával, Krisztiánnal, és Bendegúzzal négyen vágtunk a Goldie Bush Walkway-nek, ami az elején levitt minket az úton, azután lépcsőkön fel (a lépcsők brutálisak nem vagyok jóban velük egyáltalán :D), de utána leértünk a vízeséséhez, és onnan viszont a folyó mentén kellett visszafelé haladnunk.

Ami azért volt tele kihívással, mert gyakran bele kellett lépnünk a vízbe, amit az követett, hogy csurom vizes bakanccsal kellett tovább menni. Néha a nyakamig húztam a lábamat, hogy fel tudjam magamat húzni tovább a hegy oldalába, néha pedig Krisztián fogta a kezemet, hogy ne csússzak bele a folyóba teljesen. Tiszta sár, tiszta víz, és tiszta vízhólyag voltam, de tökre megérte. 

De annyira jó érzés volt megcsinálni. Úgy éreztem magamat, mint Lara Croft, akinek éppen egy küldetést kell végig vinni, hogy megszerezze a kincset, vagy valamit.

Hát a mi kincsünk az élmény volt és az izgalom. És persze a gyönyörű kilátás. Meg a több napos izomláz.

Bár igazán nyakamba kellene vennem most még az országot, csak kicsit be vagyok tojva az egyedül autókázástól messzebbre. De majd csak összeszedem már magamat. 

Szóval lényeg a lényeg, jól vagyok továbbra is, hiányoztok nagyon, jó lenne otthon lenni, jó lenne beülni egy Kedd este a Kertészbe, vagy jó kis csirkepörit enni, vagy össze vissza dögönyészni Dömét, de még annyi dolog van hátra, hogy nem lenne szívem hazamenni! Semmiért sem!

De minden nap segít az, hogy vártok otthon!

Várjatok még, megyek majd!

Régen adtam már hírt a világ túlvégéről, aminek két oka van, az egyik, hogy csinálom a feladataimat, a másik pedig, hogy igazán sok minden nem történt velem a karanténban. (Ami, egyébként mostanra már nálunk Level 2-es szintre visszahúzódott, tehát Új-Zéland bebizonyította, hogy jó irányba való kormányzással, ki lehet kerülni azt a jéghegyet, ami felé sebesen tart(ott) az egész világ. Mi kikerültük, és megyünk tovább, szépen, lassan, biztonságosan.

A harmadik hónap közepén járunk egyébként, ami azt jelenti, hogy további fél év vár rám.

Mit érzek ezzel kapcsolatban? Kicsit soknak is tűnik még, de közben remélem, hogy mindenre jut időm. Továbbra is nagyon jól érzem magam itt, de nagyon hiányoznak az otthoniak, ezt be kell valljam. De még annyi minden vár itt rám, hogy nincs sok affinitásom ezen szomorkodni hála égnek. Mert baromi izgatott vagyok!

Múlt héten kibővítettük a buborékunkat Tündéékkel, úgyhogy egy 8 személyes kolóniummá növekedtünk, és a korlátozások enyhítését kihasználva újra elkezdtünk kirándulni. Ők most a családom.

Gyönyörű helyeken voltunk az elmúlt két hétben, megunhatatlan az összes tengerpart, erdő, domb, hegycsúcs. És ezek csak max. 40 perces autó útra vannak tőlünk.

Még csak töredékei annak a teménytelen csodának, ami itt található.

Heti egyszer szoktam ugye kocsiba ülni, amikor boltba megyek, de szinte külön kirándulásnak fogom fel azt is. Mindig várom. Amikor kijöttem, a vezetéstől tartottam a legjobban, ez a jobb oldalas kormány valahogy elképzelhetetlennek tűnt, de nem az!

Vezetés után mindig úgy érzem, hogy bármire képes vagyok, egy igazi szupervumön. Persze, valószínűleg ez nem nagy ügy sok mindenkinek, de nem érdekel, én tök büszke vagyok. (Remélem, ha messzebbre kell mennem, akkor is ilyen lelkes leszek, arról majd beszéljünk később).

Télhez közeledve meglepően naposak a napjaink, ami sajnos viszont azt vonja maga után, hogy a kevés eső miatt, vízhiány alakult ki. Három hete voltunk éppen az egyik víztározónál, és akkor is lent volt a víz szintje, de azóta sajnos még sokkal lentebb van. Reméljük jön a megváltó zuhi azért.

Közben az éjszakák elég hidegek tudnak már lenni, és napközben is néha elkél nekem a duplazokni a lakásban.  De nem igazán tudom megfogalmazni az itteni időjárást. Az egyik pillanatban még le akar fagyni a combom, a másikban pedig már érzem, hogy folyik a gerincemről a víz.

Mindenesetre varázslatos.

A képek az elmúlt hetek kirándulásainak színhelyeit mutatják be természetesen, ámuljatok ti is!

Ez a karanténos időszak új, ismeretlen helyzetbe kényszerített világszerte mindenkit. Persze mindenhol más erősségű szabályokkal, de mindenképpen változásra sarkalta mindazokat, akik élnek, és mozognak.  És ettől függetlenül, továbbra is mozogni kell, és nem abbahagyni a lélegzést.

Elmondom, nekem milyen új dolgokat hozott ez a ’kis’ vírus új-zélandi mindennapjaimba.

Először is, a munkámhoz kapcsolódva jelenleg online kezdtem el tartani mondóka tanulós zoom meetingeket. Ami nem csak a kivételes megvalósítás miatt hoz az utamba új akadályokat, hanem azért is, mert egyedül kell levezényelnem egy ilyen órát, sok kis cuki, de ismeretlen gyerkőccel, akiket jó lenne személyesen megismerni.

Mivel a boltba járás most életekbe, és temérdek mennyiségű időbe kerülhet, ezért elég ritkán kíséreljük meg, ha csak lehetséges. Így heti egyre csökkentettük a vásárlást, ami viszont arra késztet, hogy előre tervezzük meg, miket szeretnénk főzni. Ami azért nehéz nekem, mert otthon Pesten, ha mentem haza valahonnan, csak beszaladtam a Lidl-be és megvettem, ami kell az aznapi vacsihoz, és esetleg másnap reggelire.

Elkezdtem jógázni. Ez azért fontos, mert most sokkal kevesebbet mozog az ember, hiszen bezártságra van utalva, és valamiért, sokkal nagyobb nyomást érzek most, hogy mindennap mozogjak valamit, mint otthon. Persze a jógázást nem úgy kell elképzelni, hogy vérprofin, erőfeszítések, megrengések nélkül csinálom, mert általában hasznos, hogy jobb oldalamon az ágy támlája, bal oldalamon pedig egy oszlop áll mellettem, mert tök jól megakadályozzák, hogy eldőljek a picsába. De kitartóan csinálom, és negyven perc után bőven megmozgattam mindenemet, és az izomláz meg igazi ajándék. Emellett sokat sétálunk, és Mirával is szoktam külön tornázni a hétköznapokon.

Befestettem a hajamat egy tupírfésű segítségével, ha minden igaz, hátul sem lett foltos.

​

Nagyon sokat olvasok. Talán ezt a részét szeretem a legjobban a karanténnak, mivel most jóval több idő akad arra, hogy kezembe vegyem az e-bookomat, és végig olvassam a régóta kivégzésre váró könyveket, és ennek örömére, valamelyik nap befejeztem a 100 év magányt is, ami gimi óta befejezetlenül kerülgette a gondolataimat.

A növénykéim amúgy visszafogottan növögetnek, az sem biztos, hogy azok, amiket ültettem, mindenesetre, egy nap többször is lehasalok melléjük, és gyönyörködöm bennük.

Múlt héten felhívtam egy itt élő 81 éves nénit, aki még 1957-ben jött ki, hogy megérdeklődjem, hogy van. Az ő férje is Végh volt, ami szerintem hihetetlen erős kapocs, még akkor is, ha nincsen köztünk rokoni kapcsolat, de hát eljöttem a világ végére, és itt is egy darab otthont találok, szerintem felemelő érzés. A végén úgy köszöntem el tőle: „Tessék vigyázni magára!”, erre pedig ő azt válaszolta, hogy na ez az, amit az itteni emberek nem tudnak megfogalmazni! Mindig meglepődök, hogy ilyen apró dolgokkal, milyen örömet lehet szerezni a másiknak. És talán ez az egyik leghasznosabb tanítása a bezártságnak, hogy semmibe nem kerül, egy jó szó, vagy törődés.

És most, hogy van időnk gondolkodni, talán olyan emberek is megkeresnek, akikre nem is számítunk.

Gondolkodjatok picit Ti is!

Pontosan egy hete, hogy órát állítottunk, reggel nyolcról, reggel hétre. Sokan a karantén ideje alatt azzal viccelődnek, hogy haha, de jó, egy órával többet lehetünk otthon, de én amikor felkeltem aznap, tényleg úgy éreztem, hogy úristen, van egy plusz órám!

 Mivel előző este úgy feküdtem le, hogy másnap időben felkelek, így amikor arra ébredtem, hogy időben vagyok, és nem vagyok hullafáradt, úgy éreztem, ez egy igazi csoda.

Az is volt.

Ettől felspanolva neki is álltam kertészkedni, ami szintén annyira eltöltött azzal az érzéssel, hogy élek, megélem a körülöttem lévő dolgokat, hogy elfáradok, abban, hogy alkottam valami szépet, és hasznosat.

Azóta mindennap időben felkelek, és néha mondjuk elbeszélgetem reggel az időt, de legalább azt is korán.

Az utóbbi hétben elég sok mindenkivel sikerült beszélnem otthonról, például telefonáltam a nagymamámmal, és az unokatesómmal, és annyira csodálatos, hogy a 77 éves mamám fogja a telefont, és azt mondja, de szép vagy Barbikám! Hát mi ez, ha nem generációkat átívelő lehetőség!

Aztán, video chateltem Lillával, akire ugye már két éve vigyáztam otthon, másfél óráig locsogtunk arról, hogy kivel mi van, és olyan érzés volt, mintha ezalatt a másfél hónap alatt egy évet változott volna, és kiskamasz lett belőle.

És hát, még mindig bearanyozza a szívemet, mert amikor megkérdeztem, hogy milyen volt az új bébiszittere, azt mondta, hogy „ő is nagyon kedves, de téged azért nem lehet pótolni”. És ezek a pillanatok azok, amikor úgy érzem, hogy mindennap megéri szívből élni.

Azért hiányzik mindenki, akit magam mögött hagytam most, de annyira jó, hogy még sem kell tőlük teljesen megválnom. Anyáékkal szinte mindennap beszélünk, vannak barátnőim akikkel szintén mindennap váltunk szót, és ezek miatt soha nem érzem magamat egyedül.

És persze van honvágyam, és elképzelem olykor, hogy milyen lesz majd otthon megint, miket fogok csinálni, hova megyek majd el először a hugommal, mit fogok enni amikor hazaértem, satöbbi. De aztán mindig arra gondolok, hogy mennyire mázlim van, hogy itt lehetek! 

A tegnapi nap, megtartottam az első online órámat a helyi gyerekeknek, húsvéti mondókákat tanultunk, olvastam mesét, verset, meg ugrabugráltunk. Emiatt is olyan nagy hálát érzek a szívemben, hiszen, ha már csak egy kisgyerek emlékezni fog egy mondókára, már megérte nekem bármibe is bele kezdenem.

Mirával egyébként mindennap foglalkozom, és már miatta is hasznosnak érzem magamat. Hiszen el tud számolni tízig magyarul.

Valamelyik nap skypeoltak a nagybátyjáékkal, és megkérték, hogy énekeljen valamit magyarul, és hát mi volt az, amibe belekezdett? A hinta palinta, amit együtt tanultunk meg hintázás közben.

Egyébként az is olyan érdekes, hogy aki régebb óta ismer, az tudja, hogy nem mindig voltam aktív kommunikáció terén, és ha csak lehetett, inkább nem beszéltem, és ha tömeg előtt kellet megszólalnom, akkor elcsuklott a hangom. Ez persze még most is előfordul, de ezek ellenére, most végig vittem egy 50 perces órát úgy, hogy ugráltam, és közben énekeltem, volt, hogy alig volt hangom, de muszáj volt csinálnom, mert tudtam, hogy a gyerekek figyelnek rám. És nem foglalkoztam vele, hogy nem tiszta-e a hangom, hogy néha levegős, egyszerűen csak tettem, amit kell.

És ez is egy olyan dolog, amikor kilépek a komfortzónámból, és olyankor úgy érzem, hogy nincs lehetetlen.

A mai nap pedig közösen húsvétoztunk hárman. Sütöttünk kalácsot, kerestünk húsvéti tojást, fújtunk buborékokat, pakolásztunk, sütöttünk bárány combot, megnéztünk egy mesét, ittunk egy kis bort, és olyanok voltunk, mint egy kis család, még ezekben az érdekes időkben is!

És én tele vagyok hálával!